Mint már oly sok alkalommal, most is útnak indultunk a Budapesten megrendezésre kerülő Minicitta futásra, ahol 31 lelkes emberke végigfutotta a 2,5 km-es távot. Tanítványaimmal immáron 6. éve járunk erre a tömegfutóversenyre, jómagam az első Vivicittán is ott voltam gyerekként és több évtizede mentem évente. Megfertőztem a lelkes kis csapatot ezzel, a futással, a futás szeretetével. Amíg az iskolában a köröket róják, nem természetes a mosolyuk...itt mindig mindenki jól érzi magát, mindenki mosolyog, mindenki felszabadult...nincs tét, nincs teher, nincs kényszer...csak a futás a sok-sok ezer emberrel, idegenekkel, mégis mintha ezer éve ismernénk egymást. Látunk olyan embereket, akik a pici gyermekükkel kézenfogva futnak, látunk olyanokat, akik kerekesszékkel teljesítik a távot, látunk olyanokat, akik nem látnak, vakok, de mégis valami olyan hatalmas bizalommal futnak látó segítőikkel. És vagyunk mi, akik csak egy kicsiny iskola közössége vagyunk. Büszke vagyok rájuk! Minden évben nagyon várják, hogy menjünk és mondjuk úgy, hogy egy "nagy buliban" részt vegyenek...és kétségtelenül az is...észre sem veszik, hogy évről-évre "fertőződnek"...és milyen büszkeség lesz majd látni, amikor felnőttként is viszontlátom majd őket egy-egy ilyen versenyen...bár ez rossz szó, hogy verseny...nem az...csak tartozunk valahová, ahol a közösség nagyon jó, ahol a szervezés profi.......hmmm, pont most adja a híradó a mai napi Minicittát,! Nos, fantasztikus volt ismét...köszönöm az élményt, köszönöm, hogy veletek lehettem, köszönet a szervezőknek, akik évről-évre a legjobbjukat hozzák.
Nem mellékes, hogy nyertünk is...nyertünk 100.000 forintot, amit sporteszközökre költhetünk...de valami mást is nyertünk mindannyian...rátok bízom, hogy kitaláljátok. Köszönöm!